Itt vagyok

-          Azonnal menj a szobádba! Nem nézheted meg ezt a butaságot!

-          Na de anya! Ez a kedvenc műsorom. És a neve Inu…

-          Nem érdekel! NYOMÁS ALUDNI!!!!

-          Rendben! De ne merj utánam jönni! – kiáltottam mérgesen és becsaptam magam mögött az ajtót. – „Olyan hülye tud lenni néha anya. Tudja jól hogy az Inuyasha a kedvenc sorozatom, de nem engedi, hogy megnézzem.” – mérgelődtem magamba. Gyorsan levettem a ruháimat és átöltöztem pizsamába. Utána oda siettem az ajtóhoz, és jól hozzá csaptam az egyik papucsom, hogy édesanyám tudtára adjam, baromi pipa vagyok rá. A szemem tiszta könny volt. Tudtam nem érdemes az ilyenért sírni, de akkor is. Bárcsak én is ott lennék velük. Az a sok kaland, veszély. Hogy szeretném egyszer látni Naraku arcát, ahogy könyörög Inuyashanak, hagyja meg a mocskos kis életét. Ezek a gondolatok jártak a fejembe, amíg el nem nyomott az álom. De ez most más volt. Már akkor éreztem hogy nem az ágyamban vagyok. Különös szagokat éreztem. A hűvös szellő cirógatta az arcom. A szemem ekkor hirtelen felpattant. Felültem, és körül néztem. most már biztos volt hogy nem az ágyamban vagyok. Egy zöld domboldalon ültem. A domb mellett fák voltak, és nem messze tőle egy kis falu. A levegő nagyon friss volt, mint az Alpokban. Felálltam és elindultam a falu felé. Már legalább egy órája mehettem, de a falu egyre távolabbinak tűnt. Ekkor halk gyerek sírást hallottam a közelben. Elindultam a hang irányába, és láttam hogy egy kislány sír az egyik fa tövében.

-          Mi a baj kislány? – szóltam hozzá a legkedvesebb hangomon.

-          Se…semmi. Csa…csak azt hiszik, hogy elloptam egy almát és most meg…megakarnak verni. – szipogta a lány.

-          Jaj nyugodj meg. Bizonyára mostanra már elfelejtették. – mondtam és átöleltem lágyan a csöppséget, hogy megnyugodjon, de ekkor félelem rázta meg a testem. Kissé eltoltam magamtól a lányt és láttam, hogy gesztenyebarna szemei vörösek lesznek, és hosszú karmai nőnek. Felsikítottam és eldobtam magam elől a lányt.

-          Ki vagy te? – kiáltottam oda kétségbe esetten.

-          Látom nem vagy olyan ostoba, mint hittem. Nem baj, az üldözést úgy is sokkal jobban szeretem! – előttem már nem az, az aranyos gyermek állt, mint néhány pillanat előtt. Helyette egy-két méter magas zöld hajú, vörös szemű valami állt. Hosszú karmai feketék voltak és a bőre ronda lila volt.

-          Mi vagy ki vagy, te?

-          Koiko vagyok, az alakváltó démonnő. – nevetett fel gúnyosan a szellem.

-          „Egy démon???” – kérdeztem magamtól kétségbe esetten.

-          Hát aranyom, remélem, elbúcsúztál azoktól akiket szeretsz. De ha nem…. engem az se érdekel. - kiáltotta és nekem rontott, de még idejében elugrottam előle. - Nem adod olcsón az életed mi? – morogta mérgesen a szellem és újra nekem támadt. Olyan gyors volt hogy még elhajolni sem volt időm ezért a csapás telibe talált, és felszakította az oldalam.  én meg erőtlenül a földre estem. Újból nekem jött, de annyi erőm még volt hogy bele rúgjak, ám most a másik oldalam érte a támadás, amely mélyebb volt a másiknál. Az oldalamból ömlött a vér, már alig láttam. Tudtam hogy rövid életemnek immár vége és becsukott szemmel vártam a halálom.

-          Remélem finom a húsod! – kacarászott kegyetlenül Koiko.

-          Állj csak meg! – hallottam egy ismerős hangot. A hang irányába fordítottam a fejem és megláttam őt. A szívem egyre nagyobbakat dobbant, már úgy éreztem, kiugrik a helyéről.

-          Takarodj innen te korcs, különben te is a vacsorám leszel, mint ez a lány itt! – mormogta az alakváltó és rám mutatott. Ő is rám nézett, egyenesen a szemembe. Tudtam, hogy kiolvasta belőlük, hogy rettegek, majd két szemét ismét arra a rusnyaságra emelte.

-          Az egyetlen, aki enni fog az ez a lány lesz, akit te most a vacsorádnak szánsz! – ordította majd elkezdett a szörny felé futni.

-          Ha ennyire meguntad az átkozott életed akkor hát tessék! – és Koiko is elindult felé. Minden olyan gyorsan történt hogy tán halandó szem nem is látta volna. De én láttam. Mikor a megmentőm a démonnő elé ért, felugrott és karmaival támadta a szörnyet.

VASROMBOLÓ LÉLEKRABLÓ! –hallottam az ismerős mondatot, és szétszabta a démont. – Na ez könnyen ment! Jól vagy? – kérdezte miközben felém fordult. Nem szóltam, csak bólintottam. Próbáltam felállni de nem ment, és egyszer csak minden sötétségbe borult. Csak ennyit hallottam még: „Hééé! Nehogy meghallj nekem!Hallod?!”.

         Mikor újra kinyitottam a szemem, megint más helyen voltam. Egy kunyhóban és egy ágyféleségen feküdtem. Felpróbáltam ülni de szúró fájdalmat éreztem az oldalamnál. Megtapintottam azt a pontot, ami fájt és éreztem, hogy ott az a seb amit Koiko ejtett rajtam. De éreztem azt is, hogy valaki bekötötte.

-          Tehát mégsem álmodtam. – vontam le a következtetést.

-          Úgy tűnik, felébredtél. – hallottam egy lágy hangot. Tekintetemet a bejárat felé fordítottam és ott állt egy fiatal lány, kezében egy kosárral, amiben különféle növények voltak. A szívem ismét elkezdett hevesen verni, mint akkor, tegnap este.

-          Nyugodj meg, nem akarok semmi rosszat! – mondta és leült az ágyam mellé. – Egyébként a nevem…

-          Kagome. – vágtam a lány szavába.

-          Igen! Honnan tudod? Netán találkoztunk már?

-          Nem. Csak ismerlek téged. – mondtam halkan. Nem hittem a szememnek

-          Értem! Gondolom akkor a többieket is! – mosolygott rám

-          Hát igen! – és én is viszonoztam a mosolygást. – „ Ezt nem hiszem el! Teljesült a kívánságom. Nem mondhatom el nekik, hogy csak rajzfilmfigurák. Eltörne bennük a mécses, vagy fel sem fognák”

-          Ha már tudod a nevem, akkor elárulnád hogy a tied mi?

-          A nevem Kármen.

-          Nagyon szép név. Bár még nem hallottam. Kérdezhetek még valamit.

-          Persze! Csak nyugodtan. – nevettem fel.

-          Te is a jövőből jöttél?

-          Hogy mi? Honnan tudod?

-          A ruha, ami rajtad volt ugye pizsama volt?

-          Mi az hogy csak volt? – kérdeztem kissé idegesen.

-          Hát eléggé véres lett és szét is szakadt fölsőd. Még szerencse hogy Inuyasha rád talált és ide hozott mielőtt az a szellem felfalt volna.

-          Igen. Várjál csak! Ha Inuyasha hozott ide, akkor ugye nem látta a….

-          Nem dehogy is. Most is a fölsője van rajtad. – mondta. Végig néztem magamon és tényleg az ő fölsője volt rajtam.

-          Kagome! Nem tudnál valami más ruhát adni nekem? Nem, mint ha nem lenne kényelmes, de gondolom, kell Inuyashának.

-          Hm. Megkérdezem a falusiakat. Hátha tudnak adni neked valami ruhát.

-          Köszönöm szépen!

-          De előtte kicserélem a kötésed. – segített felülni. Hamar letekerte az amúgy teljesen véres köt szert. - De furcsa!

-          Mi a baj? – kérdeztem félve.

-          Szinte teljesen begyógyult. Ám még fájni fog, és a heg is meg fog maradni, de azért még bekötöm, hátha felszakad. – mondta és bekötözte azt.

-          Ezt is köszönöm! - mondtam és lecsuktam a szemeim, mintha aludnék. Ő lassan felállt és kisétált. Ott már várták valakik.

-          Na mi van vele? – kérdezte egy piros ruhás, fehér hajú fiú.

-          Jól van, már beszéltem vele. Nagyon kedvesnek tűnik. De képzeljétek el mindegyikünket, ismer!

-          Tényleg?! – kérdezte Sango.

-          Igen! És képzeljétek ő is a jövőből jött, mint én. Most megyek, hozok neki egy másik ruhát, mert mondta, hogy gondolja neked kell a fölsőd.

-          Rendben! – bólintott Inuyasha.

-          Elkísérlek!(Sango)

-          Oké! – és már el is indultak. Hamar visszaértek több ruhával is.

-          Ilyen gyorsan ment? – kérdezte Miroku.

-          Igen. Ezek a falusiak nagyon segítőkészek. Mindjárt jövünk – és a lányok bementek Kármenhez.

-          Ó már meg is jöttél, vagyis jöttetek. Szervusz a nevem Kármen.

-          Az enyém…

-          Sango! Tudom!

-          Akkor jó!

-          Tessék! A falusiak egy csomó ruhát adtak, hogy kedvedre válogass. – nyújtotta oda a ruhákat Kagome.

-          Nagyon szépen köszönöm! – mondtam, és már néztem is a ruhákat mikor a kezembe akadt egy kék kimonó, ezüsthímzéssel. – Azt hiszem, megvan a ruha amit felveszek.

-          Ez tényleg nagyon szép! – mondta egyszerre a két lány. Gyorsan fölöltöztem, amennyire csak tudtam, hisz még mindig fájt a seb. Hosszú, barna hajamat most alul megkötöttem, ahogy Sango is szokta, egy kék szalag segítségével. A lányok segítettek fölállni, és mint ha energia töltötte volna el a testemet. Kimentünk és megláttam Mirokut, Shippot, Kirarát és Inuyashát. Ott szorongattam a kezemben a fölsőjét. Elindultam felé és pontosan előtte megálltam.

-          Ez a tied, ha jól tudom. – mondtam mosolyogva, és oda nyújtottam a ruháját.

-          Ja, kösz. – és elvette azt.

-          A nevem Kármen. – és odanyújtottam a kezem. Ő egy ideig tétovázott, majd megfogta és megrázta. Ekkor Miroku hirtelen félre lökte Inut.

-          Milyen szép vagy és csodálatos. Lennél a gyermekeim anya? – tette fel a megszokott kérdést. Én csak szépen elmosolyodtam és…. BAMM! Jól pofon vágtam. – Tehát a válaszod nem. – vonta le a következtetést szegény Miroku, és egy szép vörös kéznyom lett az arcán.

-          Hm. Vajon honnan tudtam, hogy ezt fogja kérdezni? – kérdeztem inkább magamtól, mint a többieket.

-          Talán megérzés. Egy szoknya pecértől mást nem várhatunk. – mondta a miko és a vállamra tette a kezét.

-          Honnan jöttél? Mert Kagome mondta, hogy te is a jövőből jöttél vagy honnan - szegezte a kérdést nekem Inu.

-          Nem fontos honnan jöttem. A lényeg hogy nagyon messze élek Japántól.

-          Értem. Csatlakozol hozzánk? – tette fel a kérdést szokatlanul Inuyasha.

-          Jól vagy? – kérdezte Kagome, miközben megfogta a fiú homlokát.

-          Tökéletesen. Nagyon jó reflexei vannak, és ügyesen mozog. Amikor az a démon rátámadt, akkor nagyon ügyesen kitért előle.

-          Hááát, tudod nagyon sokat tornászok, és nem igen vagyok az a békés lány. – mondtam egy kicsit kínosan.

-          Akkor hát nem fog annyira talán meggyűlni a bajod a szellemekkel – mondta Shippo miközben a vállamra ugrott.

-          Ugyan már! Én sajnos nem vagyok miko, démon vagy más képességekkel megáldott emberke. Én csak egy átlagos 15 éves tini lány vagyok.

-          Akkor hát mire várunk még?! Induljunk! – és együtt útnak indultunk Inuyasha vezetésével. A lányokkal egy kicsit lemaradtunk és Kagome sebtibe oda súgta nekem. – Úgy látom szimpatikus vagy Inuyashának.

-          Miből gondolod? (meglepődöm)

-          Még senkinek sem mondta „nem csatlakozol-e hozzánk”.  Főleg nem ilyen hamar. De ha nem mondta volna, úgy is ki könyörögtem volna! – magyarázta nagyon kedvesen Kagome. Bólintottam. Jól ismertem Inuyashát kívülről. Hosszú, fehér haj, arany szemek, a piros ruha és a cuki fülek. És megközelíthetetlen. De belülről még nem igazán. Tudtam hogy nagyon makacs, önfejű, ingerlékeny, de néha szerethető is. Vajon miért ilyen kedves velem? És mért érzem úgy, mintha kutakodó tekintetek lesnék minden mozdulatunkat? A mellettem lévő bokorból halk sustorgást hallottam és idegesen oda fordítottam a tekintetem de semmi.

-          Kármen! Nem jössz már? – szólt utánam Miroku egy kissé durcásan.

-          De. Rohanok! – kiáltottam és elkezdtem futni. Mikor beértem őket egyszerre elindultunk tovább.

-          Miért maradtál le? – kérdezte egy kicsit közönyösen Inu.

-          Csak gondolkoztam. – feleltem mosolyogva, de még mindig elég sokszor kaptam el a tekintetem. Még nem is sejtettük hogy már megint keresztbe tesz nekünk valaki, de nagyon.