Ki ez a fiú? II. rész

Voltatok már olyan helyzetbe, hogy láttátok a barátaitokra veszély leselkedik, de nem tehetsz semmit? Én sajnos ebbe a katyvaszba keveredtem. Tehetetlenül meredtem a tükörre. Mit sem sejtő barátaim jókedvűen haladtak előre a rengetegbe. Ezernyi gondolat futotta meg az elmém percről, percre. Hogyan szabadulhatnék meg innen? Mi ez a tükör? Ki ez a fiú, és milyen szándéka van velem? És végül: mért csak én érzékelem? Gyötört a gondolat, menekülni tudtam volna, ha tudtam volna. A fiú szélsebes haladt a fák között, a több méterre lévő fára úgy ugrott rá, minthogyha az egy szimpla lépés lett volna. Úgy mozgott, mint egy párduc. Kecsesen, és villámgyorsan. Fú, tényleg nem hencegett hogy milyen gyors. Naná hogy nem vettem észre este. Foglyul ejtőm beérte Inuékat. hangjukat is hallani véltem. Lassan érthetővé váltak a szavak.

-          Mikor van már vége ennek az unalmas erdőnek?! – nyavalygott édesen Shippo.

-          Ha nem fogod be, hiddel hamar ott találod magad a végén – fenyegetőzött hátra nézve a mi kis félszellemünk.

-          Inuyasha! Csak most ne kezd el. – intette le Sango és Miroku egyszerre. Hogy ezek hogy-hogy nem jöttek még össze? Jól van. Ezt a kérdést föl sem tettem.

-          Jól van, jól van. De ha még egyszer megszólal én… - de hamar elhallgatott (szerencsére). Rájött hogy most nem ez a legmegfelelőbb alkalom a kötözködéshez.

-          De hideg lett hirtelen, érzitek? – dörzsölgette a kezét Kagome.

-          Igazad van. De ne feledkezzünk meg, hogy ebbe az erdőbe varázslattal bíró lények vannak, úgyhogy lehet hogy…. (Miroku)

-          … az erdő is varázslattal bír! Igen Miroku igazad van – folytattam „én” a mondatott. Mindenki bután nézett a klónomra.

-          Kármen! Ezt te meg honnan a fenéből tudod. – dadogta Inuyasha. A hasonmás felnézett, majd az én ezüstszürke színű szemem helyett egy vörös szempár villódzott ott. Majd köddé vált, és eltűnt. Mintha nem is létezett volna.

-          Ez meg mi volt? – nézett kérdőn Sango. Mindenki olyan volt, mintha azt hitték volna TÉNYLEG eltűntem.

-          Akkor most Kármen….

-          Nyugi nem hallt meg. – szakította félbe Kagomét a szőke fiú. A fák árnyékából lassan kisétált, és egy dögös mosolyt eresztett meg a lányok felé.

-          Na, te meg ki vagy szépfiú? – kérdezte Inu olyan flegmán és lekicsinylően, ahogy csak tőle kitelik.

-          Aki téged nem sokára megöl. – válaszolt halál nyugisan. Hogy szétrúgnám most a fejét. Tudjátok agresszív csaj vagyok. A srác még mindig mozdulatlanul, szívdöglesztő mosollyal állt barátaim előtt. Sango és Kagome – ha mondhatom így – szinte elolvadtak volna a „gyönyörűségtől”. Bár inkább csak Kagome. Miroku, és Shippo hol a lányokra, hol a foglyul ejtőmre néztek. Inu már a kiakadás szélén állt, úgy hogy csak másodpercek kérdése volt, hogy az időzített bomba robbanjon.

-          Na mi van blöki? Már megtámadni sincs merszed? – vonta kérdőre pimaszul a szőke (mostantól, csak így fogom emlegetni).

-          Keh! Nem vagyok én cirkuszi majom, akit kedvedre ugráltathatsz. Meg egyébként sem lenne esélyed kölyök.

-          Kölyök? Szerinted hány éves vagyok te kutya, ha? – üvöltözte a fiú torka szakadtából.

-          Nem is a korod miatt mondtam, hanem azért, mert nem igazán hiszem, hogy egy igazi harcos foglyul egy gyenge lányt. – oktatta ki Inu. Ő, várjunk csak…. Azt mondta, hogy GYENGE LÁNY??? Inuyasha, ezért még meg fizetsz!

-          Mi? Inuyasha szerinted ez a fiú rabolta el Kárment? – ugrándozott össze-vissza Shippo.

-          Oh, hát igaz, ami igaz. Nem volt a lánnyal szemben tisztességes, de ez volt az egyetlen módja annak, hogy a közeledbe férkőzzek, te szellem.

-          Miről hablagyol ez az idióta? – kérdezte most már teljesen kikészülve Inu.

-          Jaj ne! Ez a fiú, ha jól értelmeztem egy…. – tért észhez Kagome.

-          …. egy fehér szellem vadász. Igen az vagyok, azért jöttem, hogy leszámoljak veled, blöki. – jelentette ki, miközben vészjóslóan felemelte a kezét, de nem történt semmi.

-          Mi van, elhagyott a varázserőd?(Inu)

-          Nem figyelsz pincsi. – nem értettem miről beszél a szőke. Nincs semmi… várjunk csak. Mi fénylik ott a kezében? Mint egy kis labda. Aj-aj! Van egy iszonyú rossz érzésem.

-          Hogy-hogy nem figyelek? Nem csinálsz semmit. – válaszolt Inuyasha. te vak vagy? Nem látsz a két szép szemedtől? És Kagome, Sango, és a többiek sem…. Kagome! Meneküljetek! Támadjatok, vagy védekezetek legalább. Nem látják. Biztos, sőt tuti. De akkor én mért… mért látom? A fiú kezében a gömb egyre csak nőtt, és nőtt. A végére már akkora volt, mint ő maga. Most már végképp szólni akartam a többieknek. Veszélyben vannak. Neki fogtam de semmi. Újból erőt fogtam magamon, de ismét semmi. Kiabálni akartam. Azt akartam, hogy mindenki hallja a hangomat. Mindenki a ki veszélyben volt. Beszélni. Igen. Csak beszélni akartam. Ám a szám még mindig némán mozgott.

-          Készülj a halálodra, kutyuli! – mondta őrülten a fiú. Jézusom! Ezek még mindig nem látják a halált rejtő gömböt. Szólnom kell. Muszáj.  – Búcsúzz el az életedtől!(a szőke)

-          Te bolond vagy! Hogy árthatnál nekem. Messze vagy hogy megüssél. – „oktatta” ki Inuyashánk a fiút.

-          Inuyasha! Itt valami nem stimmel. – hadarta Miroku, és közelebb lépett Sangohoz.

-          Ugyan már! Ha te nem mozdulsz meg, AKKOR MAJD ÉN. – kiáltotta a félszellem.

-          „Gyere csak. úgy is csak erre várok.” – gondolta magában a fiú. A tükör segítségével még ezt is hallottam. Király ez a tükör! Csak ne bénítana le. Inuyasha vészesen közeledett a fiú felé, és egyben a temetésére is.

-          INUYASHA! ÁLLJ MEG! A VESZTEDBE ROHANSZ! – végre. A szavak végre nem hangtalanul hagyták el a számat.

-          Mi? Ez… Kármen hangja. – suttogta Sango halkan, mégis érthetően.

-          Inuyasha! Figyelj rám. A fiú kezében egy fényes gömb van, amibe a bele rohansz, akkor egyszerre mehetünk a temetésedre.

-          Fogd be. – morogta a fiú. Szemfogai hegyesedni látszottak, és szemei kissé rémülté váltak. Megijedt? Vagy ez inkább csak taktika? Mindegy, hiszen nem tudok innen semmit sem tenni. Csak dirigálok.

-          Most már értem. Ezért nem közeledett hozzád, Inuyasha. Vigyáznunk kell vele. – mondta Miroku. Egy pont a szerzetesnek.

-          Ugyan már. Fél kézzel leterítem ezt a kis mitugrászt. – köhintett fel Inu. Marha! Hogy lehet valaki ennyire csökönyös buta majom.

-          Idióta! – mormogta a fiú – hozzám sem tudnál érni. Hanem látnád olyan aura vesz körül, amin egy ilyen harmadrangú félszellem nem tud áthatolni. – aura? Miféle au… a francba. A francba, a francba, a francba(nyugi, nem ragadt be a billentyűJ). A szőkét fényes, kék aura vette körül. Mint a nap, úgy világított.

-          Kit érdekel a rohadt aurád. MOST LESZÁMOLOK VELED! – ordítozta Inuyasha. IDIÓTA!!! De már túl késő volt szólni. Inuyasha a fiúhoz ért, és neki vágta a Tetshuigat (nem tudom, hogy kell normálisan írni), és utána… semmi. Inu küzdött hogy áttörje az odáig még szinte láthatatlan pajzsot- a kard sárgán szikrázott, és lassan elrepedt. Csak egy vékonyka csík volt.

-          A fenébe! – suttogta Inuyasha mérgesen. A fiú gúnyos mosollyal nézett rá, majd felemelte a jobb kezét - és a félszellem már nem bírta - oda „repült” Kagomeék orra elé.

-          Inuyasha! Jól vagy? – térdelt le mellé Kagome.

-          Persze! – mondta mogorván a fiú.

-          Te, szőke. Mi a csudát akarsz Inuyashától? Persze azon kívül, hogy megakarod ölni. – vontam kérdőre a fiút.

-          Hm… - gondolkodott a szőke. – Tulajdon képen semmit. Csak egy átlagos szellem, aki csak árthat a világnak. – nézett fel az égre, amit alig lehetett látni a fák lombjaitól. – Bár lenne egy kérdésem hozzád, te lány?

-          Mondjad csak. – lepődtem meg a kérdésen.

-          Hogyan tudtad megtörni a Tükör Átkát?

-          Mi??? – néztem egy nagyot. Mi az hogy megtörni a Tükör Átkát. – Mi a csudáról makogsz?!

-          A Tükör, amit eléd raktam, egy olyan átkot tartalmaz, ami egy halandót, vagy egy átlagos szellemet azonnal lebénít, de egy hatalmas erejű démont csak rövid ideig.

-          De hát én nem vagyok szellem. Én egy átlagos tinédzser lány vagyok. – ordítottam a fiúnak.

-          Igen, ezt én is tudom. De amint látod…. Úgy látszik, mégsem vagy átlagos lány – válaszolt flegmán.

-          Fogd be! Egyetlen szód sem igaz. Megint csak át akarsz minket verni. – mondtam, és szerintem a többiek is egyet értettek velem.

-          Oh, én most igazat mondok. – dobta be a dögös figurát.

-          Tudod mit. Ez a beszélgetés már kissé elcsépelt. Nem érdekel perpillanat Kármen mi is igazából, de most készülj a halálodra szépfiú – suttogta érthetően Inu és hangos kiáltással megindult a fehér szellemvadász felé.

-          Ostoba! – mondta a fiú, de ekkor már elérte a mi kis félszellemünk. A két fél ismét egymásnak esett. A kard. És a pajzs közti ádáz csata kezdetét vette.